3.0 Lekéstük a repülöt, mert kártyáztunk
Azt lehetne hinni, hogy ez egy egymondatos dolog. De nem ám!
Az egész a közös nyaralással kezdödött, de erre majd később térek ki.
Elképeztö, hogy a COVID mekkora hatással van életünkre... Amikor az egész elkezdödött, Bécsben tanultam, ezért hetente repültem Svájcból Ausztriába, és minden héten láthattam növeremet, a sógoromat, unokaöcsémet, és Tappancsot. Aztán beütött... lezárták a határokat, és szinte lehetetlenné – oké, nem kell rögtön túlzásokba esnem, javítom magam: bizonytalanná vált a külföldi utazás. Mivel a kommunizmust csak cikkekböl és könyvekböl ismerem, és felnött koromban már az EU „határtalanságát élvezhettem”, ezért nem is nagyon tettem aközött különbséget, hogy belföldön utazok, vagy internacionálisan. A kettö közti különbséget a Corona nagyban megváltoztatta, és egyértelmüvé tette számomra, mi is a „belföld” és mi a „külföld”.
A konklúzió az volt, hogy növéreméket másfél évig nem láttam. Másfél év...
Ès persze vannak jó alkalmazások, melyek segítségével együtt lehet a család, de egy huszonhét colos képernyö mégsem az igazi... Azt, amit a másik megél, nem tudja képernyön keresztül annyira átadni, mint egy igazi találkozás alkalmával. Például minden kapcsolatban izgalmas az az esemény, amikor a párunk a családunkkal elöször kerül kapcsolatba. Ès ezt sokan kényelmetlennek ítélik, egy olyan dolognak, mint a foghúzást: Túl kell rajta lenni, utána jobb lesz. (Most mindenki keresse a metaforát!)
Ha a fogorvos, csak online rendel, akkor a páciens ugyan néhány szót vált az dokival, de foghúzásra nem fog sor kerülni.
Lefordítva: Pirmin ugyan Skypon keresztül látta már növéreméket, de egy sima Smalltalkon kívül több nem történt. Nem kellett leülniük velük egy asztalhoz ebédelni, nem kellett igazán izgulnia, hogy jó benyomást kelt-e, stb. Anyukámmal való elsö „találkozása” még mókásabb, föleg a történet csattanója okán. Ugyanis igazából anyával került az egész családból elöször kapcsolatba (mármint rajtam kivül), ugyanis van egy kártyás app, amivel Online lehet schnapser-ozni. Felvették egymást ismerösnek, és azonnal játékba fogtak. Pirmin olyan 40-45 perc után kérdezte tölem, hogy hogyan illene ezt abbahagyni. Anya csak utólag mondta, hogy már nagyon fáradt volt, de nem akart illetlennek tünni, meg „ez a Pirmin annyira akart kártyázni” hogy hát ö engedett neki.
Amikor végre elérkezett a nyár, feléledt a természet, nyüzsögtek a madarak, élettel telivé váltak erdök, patakok me minden, akkor Covid nekünk is engedett egy kicsit. Pirmin végre elmehetett a fogorvoshoz
Bécsbe, növéremékhez.
… és most kezdödik az a rész, ami a címhez tartozik. Minden eddigi az cska bevezetés volt.
Egy hét családi ismerkedés után, eljött a búcsúzkodás ideje. Kivittek minket a reptérre, egy órával a repülö indulása előtt már a kontrollon túl is voltunk. Hogy elüssük az idöt, nézelödtünk egy kicsit a boltokban, meg kóricáltunk, majd elindultunk a Gate-ünk felé. Hogy ne a „sok hülyével” kelljen egy helyen nyomorognunk, nem pont a mi a kapunknál várakoztunk, hanem 3-4 kapuval odébb. Az ügye rólam tudni kell, hogy a bécsi suli miatt nagy reptéri profi lettem. Annyira nyakran repültem, hogy nagyon kifinomult érzékre tettem szert azzal kapcsolatban, hogy a lehetö legeslegkevesebbet kelljen várnom. A legtöbbször az utolsó 10 ember egyike voltam, aki beszállt a gépbe, mert annyira precizen ki tudtam számolni, hogy melyik busszal menjek a reptérre, hogy ott még elmenjek-e pisilni (ügye, inkább a reptérren, mert ha otton mennék csak el, akkor azzal számolnom kell, hogy megbámulnak) stbstb... Mivel tudtam, hogy ezen képességem a másfél évnyi kihagyás miatt kicsitt lelankadt, ezért a biztonság kedvért állítottam be ébresztö órát, hogy biztos optimális idöben ott legyünk.
Amig vártuk, hogy végre elindulhassunk, elövettünk egy pakli kártyát, és azzal ütöttük el az idöt. Végül nem vártuk meg, hogy megszólaljon az ébresztö óra, hanem még az előtt a kapunk felé vettük az irányt. Meglepö nyugalom volt egyébként, de hát este 9-es gépröl van szó, akkor már nem lófrálnak annyian.
Az mondjuk rossz volt, hogy a kapunknál lévö monitor tök fekete volt, kicsit meg is ijedtem, hogy félrenéztük, hogy hova kell mennünk. Lecsekkoltam, és megnyugodtam, hogy semmi ilyesmiröl sincsen szó, csak a „monitor romlott el”.
A kapunál már senki sem várakozott, de még két utaskísérö ott volt a pultnál. Rutinosan nyújtottam nekik a személyimet, és már érintettem is a telefonomon lévö QR kódot, hogy továbbmehessek. Aztán jött a szigorú válasz:
- A kaput már lezártuk.
Kissé megdöbbentem, ilyet még sohasem hallottam. Kérdeztem is, hogy akkor hogyan tudunk beszállni a gépbe.
- Sehogy, felkerültek a vörös listára, maguk már nem utazhatnak ezzel a géppel.
Az utastársainkat egyébként láttuk, csupán egy üvegfal volt köztük, és közöttünk.
Részemröl jött a kétségbe esett próbálkozás, megemlítettem, hogy még be sem jelentették, hogy megkezdék az utasok a beszállást, és azt sem mondták, hogy ez az utolsó figyelmeztetés az <XY gépre>.
- Ez egy csendes repülö tér, itt nem mondunk be semmit – jött a rideg válasz
Összesen negyed órát trécseltünk, miközben az is kiderült, hogy akkor sem szállhatunk be, ha fizetünk valamennyi büntetést. Ezen negyed óra alatt az utastársaink még mindig az üvegfal másik felén voltak.
Aztán egyszer csak magunkra hagytak a dolgozók.
Itt kezdödött az igazi móka. Hogyan jutunk haza péntek este 9-kor Bécsböl Báselbe?
Elsöként nyilván egy másik repülöre gondoltunk. Volt is, több is. Csak az volt a baj, hogy ami másnap reggel 4:30kor indult, az egyrészt fejenként 500€-ba került, másrészt valami illogikus városban át kellett volna szállnunk. Sebaj, másnap reggel 10:00 kor ment egy közvetlen járat is, annyi, hogy nem Bázelig, hanem Zürichig, és hogy fejenkßent 800€ volt.
Szóba került az autóbérlés, Flixbus, blablacar,minden. Végül a vonat tünt a legszimpatikusabbnak, hiszen 23:30 kor indult egy vonat Bécs föpályaudvarától átszállás nélkül Zürichig. Igaz, hogy az út 12 órás volt, de még mindig ez tünt a legjobb választásnak. Sajnos online nem tudtunk jegyet venni, de gondoltuk, hogy biztos azért, mert ez egy nemzetközi járat, és a covid miatt még valamit ellenörizni kell. Az a tény, hogy a bécsi föpályaudvaron a jegyeladó iroda 22:30-ig nyitva volt, reményekkel töltött el minket.
Fergetegesen hasznos információt osztok meg veletek: Ha el kell hagynotok egy repteret, mert valamilyen oknál fogva mégsem repültetek el, akkor ugyanúgy át kell esni a rutin-kontrollon, mintha most repültél volna az országba.
Nem a legjobb hangulatomban leledzem, hiszen éhes szomjas és kimerült voltam. Aztért humoromat megtratva, amikor a katona kérdezte tölem, hogy honnan hová utazok, akkor szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy Bécsböl Bécsböl. Ö, ezt a hivatlos kérdésre adott hivatalos választ egyáltalán nem találta szórakoztatónak, és úgy nézett rám, mint akit most bilincsbe fog verni, és be fog dobni éjszakára a börtönbe. Ezt elkerülendö, utólag hozzáfüztem, hogy sikeren lekéstem a gépemet, és ugyan az a célom hogy Svájcba visszatérjek, de még bizonytalan, hogyan hogyan és mikor tudom ezt megtenni. Továbbengedett.
A bécsi föpályaudvaron
Régen jártam a Nyugati vagy a Keleti pu-n éjszaka, de ha emlékeim még nem váltak az évek során annyira idillikussá, hogy azok csaljanak, akkor azt kell hogy kijelentsem, hogy a fenti magyar pályaudvarok a -bécsihez képest- az ábrándozásra, relaxálásra és kikapcsolódásra legalkalmasabb helyek.
Elöször ez mondjuk nem tünt fel, hiszen céltudatosan megcéloztam a még nyitva lévö jegypénztárat. Két dolgozó volt, egy utas sem, de azért sorszámot húztunk. Szerencsére várakozás nélkül sorra is kerültünk, majd rögtön el is meséltük, hogy mi történt velünk, és hogy az sajnos a covid miatt az online rendszerben nem tudtunk internacionális jegyet váltani. Némi hümmügés után a kedves hölgy elmondta, hogy nem a corona miatt nem tudtunk jegyet venni, hanem azért, mert már nincs több jegy, mindet eladták. Jött is a dilemma, hogy akkor mi legyen, menjünk a reggel 5-kor induló vonattal? De akkor egy óra mire növéremékhez hazaérünk, és már indulhatunk is vissza a pályaudvarra. A kedves hölgy aztán azt a javaslatot tette, hogy várjunk 23:30, és amikor beér a vonat, kérdezzük meg a kalaúztól, hogy van-e véletlenül két szabad hely. A hajnali ötös járatra már csak 10 jegy maradt.. Az az ötletem támadt, hogy vegyünk az 5 órai vonatra csak helyjegyet, és várjuk meg a fél tizenketteset. A helyjegy kettönknek csak 7€-ba került, cserébe valaki elöl csak amiatt, hogy arra a vonatra biztos felszállhassunk, lehet, hogy „elvásároltuk a helyjegyet”. Hát, ezt hozza ki az emberböl, ha nem engedik fel a repülöre.
Most, hogy ezt letudtuk, szereztünk magunknak végre enni-és innivalót. Aztán pedig kerestünk magunknak egy szimpatikus, és hányásmentes ülöalkalmatosságot. Igaz, hogy csak olyan padot találtunk, aminek a másik végén már egy hajléktalan ült, de ö nem tünt veszélyesnek.
Ez előtt a nap előtt sosem hittem volna, hogy a nyaralásom, a családi látogatásom úgy fog telni, hogy pénteken, az éjszaka közepén attól rettegek, hogy megkéselnek-e engem. Ugyan a padon velünk osztozkodó férfi viszonylag OK-nak tünt, viszont az összes többi alak nagyon kétséges volt. A csomagjaimat a lábam közé zártam, és a Pirminnél lévö karton cigit -amit egyébként a reptéren vettünk, mert unalmunkban ügyebár nem tudtuk mással az idöt eltölteni, mint vásárlással, próbáltuk eltakarni, mert tudtuk, hogyha ennek a létezése a többiek tudtára kerül, akár az életünkkel is fizethetünk miatta.
Hamarosan jött is egy 35-40 kg-os fiatalember hatalmas pupillákkal. Alig érthetö némettel kéregetett. Utána egy szemüveges nö egy nagy csomaggal mellettünk foglalt helyett. Kicsit dumálgatott egy férfivel aki hol felállt és elment, hol visszatért. A nö egyre közelebb tolta felém a cókmóját, mígnem teljesene kiszorított. Mivel a helyünkröl kitúrtak minket, felálltunk. Az volt a baj, hogy az ágya szélén ücsörögtünk, amit elmentünk onnan, kicsomagolta a nagy zacskójából a hálózsákját, és lefeküdt aludni.
Ezt követöen kicsit a bejárati ajtónál ácsorogtunk. Kifigyeltem a veszélyforrásokat. Szakadt ruhás, drogos, rossz arcú, börtöntetkos, hegesarcú polgárok voltak mindenütt. Egyet megint kinéztem magamnak, akiröl el tudnám képzelni, hogy az elsö adandó alkalommal se nem eröszakolna meg, se nem adná el a májamat. Semmit furcsát nem csinált. Egy idö után azzal kellett szembesülnöm, hogy nem arról van szó, hogy nem semmi furcsát nem csinál, hanem hogy szó szerint semmit sem csinál.Meg sem mozdul, nem helyezkedi a súlyt az egyik lábáról a másikra, nem mocorgatja a fejét, nem topog, nem nyomkodja a telefonját, még csak nem is pislog. Ès már régóta.
Nem akartam tovább ott maradni, sétálgattunk. Késöbb láttam a szobor-fickót. Magában beszélt, dülöngélve járt és eszméletlenül vakarta magát ott ahol érte.
Rettentö lassan telt az idö. A reptéri esemélyböl tanulva, idöben (30-35 perccel az indulás előtt) ahhoz a vágányhoz mentünk, ahova a vonatunkat vártuk.
Ekkor még egeszen kivizelezhetönek tünt az egész, hiszen terv szerint a vonat 12 percet állt (volna) a pályaudvaron. Mávos vonatról volt szó, késett is 10 percet, maradt kettö darab percünk, hogy a kalauzt megtaláljuk és jegyvásárlást lezsírozzuk.
Elöre megbeszéltünk, hogy mit mondunk: Sajnálatos módon lekéstük a repülönket, és mindenképpen haza szeretnénk jutni, mert kettö, az egészröl semmiröl sem tehetö macska értetlenül várja, hogy a gazdijuk miért nincs még mindig otthon.
Micsoda megkönnyebülés volt, amikor teljes nyugalommal azt mondta a kalaúz, hogy:
- Persze, hogy van elég hely, nézzünk csak a vonatra, tök üres. Szálljunk csak fel, majd a vonaton odajön hozzánk és tudunk nála Zürichig jegyet venni.
Ez egyébként érdekes, hogy büntetés nélkül vehettünk a vonaton jegyet.
Akkora kö esett le a vállunkról, hogy végre hazajuthatunk, hogy rögtön vidám hangulatú kártyázásba fogtunk.
Hamarosan jött is a kaller, nyomkodta a telefonját, hümmügött, mormogott, majd mondta, hogy valamit tiztáznia kell, utána visszajön.
Ùjabb fél óra telt el, mire megjelent. Annyit mondott, hogy minden rendben van, csak az a baj, hogy ö nem tud nekünk Zürichig jegyet adni, csak Salzburgig, mert az a vonatrész, amin ülünk, azt Salzburgban le fogják kapcsolni, és majd akkor át kell mennünk a vonat másik végébe, ahol majd az ott lévö kollégától tudunk jegyet váltani Zürichig. Javasolta, hogy most még maradjunk itt, majd hajnali 2kor kell átszállnunk, de addig is itt kényelmesebb, mert a vonat másik felében többen vannak. Gondoltunk, rendben, ha ilyen a rendszer, akkor ilyen a rendszer. Kár, hogy emiatt akkor még kettöig ébren kell maradnunk (hogyan is mertünk volna elaludni, az a vonatrész Èszak-Németország felé ment tovább).
Boldogok voltunk, amikor végre átmentünk a vonat másik felébe, mert tudtuk, hogy miután leültünk, és jegyet vettünk, végre aludhatunk. Amikor megérkezünk, igen rontommBontom hangulat volt. Az ottani kalauz frusztrált volt, mert szerette volna mindenki jegyét ellenörizni, de túl sokidöbe telt, mire mindenkit felkeltett.
Ez egyébként egy tipikus magyar vonat volt, 6 üléses fülkékkel, ennek a szük folyóján kerültünk szemtöl szembe a kalaúzzal.
- Maguk már mutatták a jegyüket?
- Nem, mi vagyunka szerencsések, akiknek még jegyet kell váltaniuk. -montam navian mosolyogva
- Mi?! Jegyet venni?! Ne szórakozzon velem, nem lehet jegyet venni, nincs több hely, szálljanak le. Jegyeket bérleteket kérem ellenörzésre felmutatni.
- De hát, mi nem szeretnénk Salzburgban, a semmi közepén leszállni. Bécsben úgy szálltunk fel, hogy a kollégája azt mondta, ezzel a vonattal mehetünk Zürichig.
- Ès hol van az a másik kolléga? Nincs sehol, szálljanak le. Máskor vegyenek elöre jegyet!! Jegyeket bérleteket kérem ellenörzésre felmutatni.
- Sajnos lekéstük a repülönket, így nem terveztük, hogy az éjszaka közepén vonatozni.... na meg nekem haza kell mennem, a macskáim...
- Itt van kettö üres hely, üljenek le, majd később magukhoz visszatérek, hogy a jegyvásárlást letisztázzuk!
Gondolhatjátok, azok négyen, akiknek eddig viszonylag sok helyük volt, a két üres szék miatt, mennyire boldogok voltak, hogy mi felszálltunk. Nagyon. Annyira, hogy a nö, aki eddig az egyik széken fenntartotta a lábát, az nem is volt hajlandó levenni.
Egyébként gyönyörü Európai úttal zártuk a nyaralásunkat. Jártunk Ausztriában, Németországban, Lichtensteinben – ahol fel-felszállt pár pakisztáni menekült, akiket a határ előtt bilincsbe verve lerángattak a vonatról. De ez pont annyira hozzátartozik az éjszakai kalandunkhoz, mint az, hogy a kalaúz éjszaka üvöltve (nem tudom, hogy kissé nagyott halló volt, vagy csak stresszelt), odajött hozzánk, hogy csak az az egy baj van, hogy nem tud nekünk Zürichig jegyet adni, csak a határik, és ott majd a másik kollégától kell jegyet vennünk.
Egyszer mutatta emberi arcát, amikor azt mondta, hogy kettünknek a jegy 85€ lesz.
- Rendben, kártyával szeretnénk fizetni.
- Kártyával? Rendben. Egy pillanat... Uppsz.... Nem fizetnének inkább kézpénzzel- ordította az éjszakába a boldogan alvó többi utas nagy örömére.
Èn csak annyit mondtam, hogy nálam 11,20 € maradt, hogy az jó-e. Felelte is a kalaúz, hogy nem jó, és egyébként is, miért nem vettünk elöre jegyet, ilyet senki sem csinál.